Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Mi Otthonunk

2010.07.18

Balázsovits Edit színművésznő éveken át volt a Vígszínház társulatának tagja. Neve számos sikeres darabot fémjelez. most éppen főszerepet játszik a Mezítláb a parkban című színdarabban, forgat Tímár Péter filmjében, valamint Verebes Zoltán legújabb alkotásában, emellett a Fogjunk össze a gyermekekért program idei nagykövete.

Első és legfontosabb számára azonban a család és kisfia, aki alapjaiban megerősítette értékrendjét. Otthona meghitt, igazi családi fészek, amelyben érezni a család összetartó erejét és szeretetét. Burokban nőttem föl, és ennek védelmében élek, hisz mind a mai napig a szülői házban lakom. Annak idején a felső szint volt az otthonunk, ám vágytunk rá, hogy az egész ház a miénk legyen. Amikor a földszint eladó lett, magától értetődően megvásároltuk. Mivel időközben eltelt két évtized, nem olvasztottuk egybe a két emeletet, ahogy azt korábban akartuk, hanem a szüleim megmaradtak egykori lakásukban, én pedig a férjemmel és a kisfiammal birtoklom a földszintet. Itt mérhetetlen csend és nyugalom vesz körül, a ház a megérkezést, a védelmet jelenti számomra. Többször fel is merült bennem, hogy jó dolog-e ugyanott élni egy életen át, gyakorlatilag nem kirepülni otthonról. A környéken ismerek minden követ, minden sarkot, ismerős illat fogad az egykori iskolámban, és tudom, hogy melyik lejtőn nyílik az ibolya tavasszal. Nekem azonban ez megnyugvást jelent.

Egyke vagyok, úgyhogy mindig nagy szeretet, óvás, féltés vett körül. Mindenkinek a szeme fénye voltam, élveztem, hogy a figyelem középpontjában vagyok. Utána persze nem értettem, hogy másoktól miért nem kapom meg ugyanazt a figyelmet. Nekem ugyanis az volt a természetes, hogy szeretnek, csak azért, mert vagyok. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a világ nem így működik. Az emberek csupán azért, mert van, nem szeretik a másikat. Ez a fajta feltétel nélküli rajongás tehát nem biztos, hogy jót tesz egy gyereknek, mert ha felnő, nem érti az őt körülvevő világot. Mindezt saját kisfiam kapcsán is így gondolom, hisz most ő van ugyanúgy a figyelem középpontjában, mint egykor én. Bennem nyilván ezek miatt későn alakult ki az önállóságra törekvés, és néha úgy érzem, hogy még mindig nem nőttem fel. Talán mert nem volt és nincs is rá szükségem. Sok szempontból persze jó lett volna hamarabb felnőnöm. A kisfiam születésével annyiban változott meg az életem, hogy most még fontosabbnak tartom a családot és az életet, mint azelőtt.

Persze volt idő, amikor a színház jelentette számomra a világot. Este a színpadon exponálódott a nap, és azon kívül semmi sem érdekelt. Volt, hogy reggel felkeltem, és nem csináltam semmit az előadásig. Ez az „Editke” már a múlté, és ha néhanapján előbukkan, nem igazán örülök neki. „Editke” életében a színház volt az első és legfontosabb. Most is az, de már nem csak erről szól minden. Az anyaság átformált. Ha az utolsó csepp véremet is beleadom a munkámba, és mindenki leborul a lábaim előtt, a végén oda jutnék, hogy bánnám azokat a pillanatokat, amelyeket nem a kisfiam mellett töltöttem.

A gyereknevelésben nem állítok fel különféle szabályokat, inkább figyelem őt, és próbálom érezni az egyéniségét. Nehéz volt beleszoknom, hogy egy másik embernek meg kell mondanom, hogy mit tegyen, de aztán belejöttem. Az anyai érzés útközben kialakult. Hála Istennek, a férjem megteremti a biztonságot, így megtehetem, hogy csak azt a felkérést fogadom el, amire istenigazából megdobban a szívem. Érdekes módon az anyasággal valami megváltozott bennem, és könnyedebben veszem a színjátszást, mint azelőtt. Ez olyan, mint ahogyan a szerelemben: aki görcsösen meg akarja kapni a másikat, nem jár sikerrel, ha viszont lazán veszi az egészet, hirtelen minden a helyére kerül. Régen szinte belehaltam egy előadásba. Volt, hogy az izgalomtól a lázam is felszökött. Az elmúlt másfél évben azt vettem észre, hogy szándékosan kikapcsolok. Ha jön felém egy feladat, gyorsan hátat fordítok, elszaladok, és inkább a kisfiammal kezdek játszani. Talán ez egyfajta menekülés a világ elől, és nem tudom, mi lesz a vége, de úgy érzem, hogy a dolgokat néha hagyni kell a saját tempójukban alakulni. Lehet, hogy nincs annyi év az ember életében, hogy ezt megtehesse... nem tudom… Ezzel a tulajdonságommal, nevezhetjük „restségnek”, halogatásnak, sok mindent elengedtem magam mellett. Volt, amit bántam, és volt, amit nem. Van bennem kellő erő és elszántság, hogy amennyiben változtatni szeretnék, változtassak, de most még nem akarok. Az ember élete éli magát, és ha jól érezzük magunkat benne, akkor azon nem akarunk változtatni. Az egyik barátom úgy dedikálta nekem a könyvét, hogy „Nagyon vigyázz, hogy mit kívánsz, mert beteljesül”.

 

Lapszám: 200707 D. Koronyi Ágnes

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.